Hullámos hely

Backloop eleje

Backloop

Csendélet

Küzdõtér

A kölcsönzõ

A szállás

Az öböl

Mûholdról

Ferenczi Árpád

Lukács László

Feltehetõ a kérdés, mi rejtõzhet egy ilyen megjelölés mögött? A szél mint gyógyító erõ? Orvos által felíratható szélterápia? Szél, amely akár doktorokat is képes a lábukról levenni? Egyáltalán, van olyan betegség vagy állapot amelyet a szél gyógyíthat?

Mielõtt a SOTE valamelyik klinikájának szakvéleményét kikérnénk, szerény véleményem az, van olyan típusú külsõ és/vagy belsõ elváltozás, ami nem más, mint a szélhiányban szenvedõ idült szörfös elvonási tüneteket mutató állapota.
No erre válasz a http://drwind.com.br/ amely azonnal felfedi a rejtélyt is. Mert csak fel kell menni a honlapra és minden kiderül. Már ami úgy 8 - 10 ezer kilométer távolságból rövid idõ alatt kiderülhet.

Mi, az ott elérhetõ információval nem elégedtünk meg és úgy döntöttünk Lukács László barátommal, hogy közelebbrõl szemügyre vesszük a helyet.

Viszonylag gyorsan összeállt a megoldás. Indulás Budapestrõl vasárnap délután fél négykor, szörfözés hétfõn délelõtt 10 órától Sao Miguel do Gostoso-ban, mármint az ottani idõ szerint. Az eltérés csak 4 óra. És ez mûködött. Az volt az érzésünk, hogy a Föld szinte összezsugorodott.

De nem akarok a 7 mérföldes csizma tempójában rohanni.
Valóban november 1-én, vasárnap fél négykor startoltunk Ferihegyrõl, elsõ megálló Lisszabon, repülési idõ szûk három és fél óra. Itt eredetileg két órát kellet volna várakozni a következõ gépre amely közvetlenül Brazíliába, pontosabban Natal-ba repült, a várakozás végül három és fél óra lett. Sebaj, van idõnk, hiszen szabadságon vagyunk. Az Airbus 330-200-as tele lett, 260 fõ utas plusz személyzet. Gyakorlatilag minden rendben ment, csak hát az ülõhelyhelyek, azok még mindig nagyon szûkek. De ez van, ki lehet bírni.

A következõ repülési idõ bõ hét óra, tehát hazai idõ szerint hétfõn reggel hat óra körül landoltunk, ott éjjel két óra volt. Natal a kontinens keleti „csücskében” van.
A gépbõl kiszállva 25 – 30 fokos levegõ csapott meg minket, tehát még éjszaka is meleg a hely.
A beléptetés egyszerû volt, a mi útlevelünket kicsit hosszabban nézték, de csak ennyi.
A repülõtéren pénzt lehetett volna váltani, de hosszúnak tûnt a sor, inkább tovább mentünk.
A transzfer elõ volt készítve, a parkolóban vártak ránk és beültünk egy kis furgonba még másik két utassal együtt. A repülõtér parkolója tele volt, mintha itthon lennénk, semmi különbség.

Elindultunk. Úgy ítéltem meg, hogy Natal egy modern milliós nagyváros, többsávos, széles utakkal, nagy házakkal, bevásárló központokkal, ipari létesítményekkel, részben más közlekedési lámpákkal. Olyanok is vannak mint nálunk, de van egy más rendszer is amelyeknél csak zöld és piros lámpa van, igaz kiegészítõ fényjelekkel. Pl. a zöld lámpa ég és mellette hat lámpából álló futó fénysor mutatja a szabad haladás irányát és lehetõségét. Majd a futó fénysor hat lámpája mindig egyel fogy, jelezve, hogy a zöld fázis hamarosan véget ér. Az utolsó kiegészítõ lámpa kialszik és utána a piros lámpák gyulladnak ki ugyan ebben a rendszerben.
Majd egy óra telt el mire kiértünk a városból, igaz közben sofõrünk megtankolt. Furcsa volt hogy a kútnál a motorháztetõt nyitja ki, ez nálunk a Trabantoknál módi, de gázt tankolt, amelynek ott volt a csatlakozó csonkja.

Elfogadható minõségû országúton mentünk északi irányba, az újhold megvilágításában bokrokat, pálmafákat kisebb tavakat láttunk. Útkeresztezõdés elõtt táblák jelzik hogy bukkanó várható, tehát kényszerbõl le kell lassítani, a megoldás nem túl szerencsés, de hatékony balesetek elkerülésére. Több körforgalmi csomópont is volt utunk során. Kisebb településeken haladtunk keresztül, mindenhol fekvõ rendõrök „biztosították” a lassú áthaladást.

Úgy jó két óra autózás után, hajnalban értünk Sao Miguele do Gostoso-ba, már pirkadt. Az egyenlítõ közelében viszonylag rövid az éjszakából a nappalba való átmenet. Gyorsan világos lett.
A szálláshelyünkön a Pousada dos Ponteiros-ban így hajnalban csak egy ideiglenes helyet kaptunk, de nem feküdtünk le, hívott bennünket a hullámok monoton robaja, mert jól lehetett hallani.
A parttól 2-300 méterre volt a szállásunk.
A partra kiérve egy hatalmas 5-6 km nagyságú öböl tárult elénk, széles homokos sávval, a hullámoktól simára és keményre vasalt fövennyel.

Elindultunk a parton, hogy megkeressük a szörfközpontot. Jó fél órás gyaloglás után odaértünk, ott természetesen még minden kihalt volt, sehol egy lélek. Séta vissza, a nap közben jelezte, hogy itt a tavasz más, mint az otthoni.
A kis kirándulás teljesen feldobott bennünket és megállapítottuk, hogy a HELY rendben van.
A szállásunk apartman jellegû volt egy közös épülettel, félig nyitott reggelizõ hellyel, amely este étteremként is szolgált. Beültünk reggelizni. Egyik pillanatról a másikra szalvéták repültek le az asztalokról és olyan meleg szél támadt fel, mintha egy gigantikus hajszárítót bekapcsoltak volna be.
Ez utána minden nap megismétlõdött.

Reggeli után elõvettük a szükséges kellékeket, trapéz, kesztyû, cipõ, napolaj, stb. és újból nyakunkba vettük a partot. Kemény szembeszél fogadott bennünket, a felkapott homok tûszerû szúrásokkal jelezte a szél erejét. Ez részben megnyugtatott, részben nagyon feldobott bennünket.
A szörfközpontot elérve majdhogy nem lihegtünk már, fõleg az utolsó pár száz méter miatt, mert bokáig süllyedtünk a laza homokban.

A szörfközpont éledezett, pár szörfös, a személyzet egy részésze épp a „bár” ajtaját akasztotta le.
Paolót a központ vezetõjét kerestük, õ egy olasz fiatalember, majd jönni fog, gondoltuk ez volt portugálul a válasz. Portugál nyelvismeretünk csak a „túléléshez” (dos karpirinhgnia) szükséges szavak ismeretére korlátozódik.
Itt olasz érdekeltség van a háttérben, tehát logikus hogy RRD a favorit. Ezt tudtuk már mikor a foglalást leadtuk, ilyen szörffel eddig még úgy sem mentünk.
Paolo megérkezett. A lefoglalt 85 és 95 literes Wave szörföket ki lehetett választani, mindketten a Wave FreestyleWave mellett döntöttünk.
Vásznakból Loft és NeilPryde volt felakasztva. Luki barátom 5,8-ast nézett ki magának, de Paolo szerint neki mára 5,2, nekem pedig 4,7 megfelel.
Levettük a két méretet és megfelelt.

A szörfközpont a már említett öböl déli részénél van és ott az öböl óceán felõli oldala egy nagy zátonnyal folytatódik. Ez a zátony az öböl elé kb. 1 km-es távolságban visszafordul, tehát kicsit zártabbá teszi a helyet. A zátonyt csak apálynál lehet látni, dagálynál ott az óceáni hullámok megtörnek és bukó hullámokká válnak. Az árapály szintkülönbsége 2-2,5 méter.
A szél délkeleti vagy déli tehát a parttal párhuzamos, vagy kissé az óceán felé fúj.

A helyet szörfözés szempontjából talán az teszi egyedivé, hogy a zátonyon belüli hullámok dominanciája a szél és az árapály függvénye.
Apálynál mondjuk a 6-7 –es szélnek megfelelõ balatoni viszonyok uralkodnak, dagálynál ugyanez, de fûszerezve szembe jövõ, kicsit legyengített óceáni hullámokkal. Az abszolút hullám káosz a zátony környékén van, ahol a várható hullámok alakulását talán a következõ 10 méterre lehet csak megbecsülni. Jó tempó mellett ez pár másodpercre korlátozódik. Ezen túljutva jó két méteres óceáni hullámok várhatók, jóval simább vízfelülettel. Innét a víz színe is megváltozik. A zátonyon belül a felkavart homok miatt zavaros, a zátonyon kívül egyre kékebb és tisztább.

Az elsõ napon, a kemény szél ellenére nem gyõztünk betelni a szörfözés lehetõségével.
Kifele menet a szembe jövõ rövid hullámokon kemény volt a vágta, a nagyobbakat ki kellett lábbal rugózni, de ugrani, repülni is lehetett (jobb kéz elöl). Egy óvatlan pillanatban a wave hajómnak leszúrt az orra és máris, beakasztott trapézkötéllel a vitorla elõtt landoltam a vízben, szerencsére minden sérülés nélkül. Na erre utána már jobban figyeltem.
Visszafele dagálynál jó méteres hullámokat is utol lehetett érni és a hullámszörfözés élményét lehetett átélni. A hullám lejtõjén a szörf gyorsulni kezd, csökken a vászon húzása és máris a hullám elékerül, tehát lecsúszik a hullámról. Velem is ez történt, ez nem egy sikeres kezdet. A wave hajó nagyon fordulékony és a hullámon ezt az elõnyét kell bevetni. A dolog mûködik, de mint minden, ez is gyakorlást igényel.
A hullámot kiakasztott trapézkötéllel, mindkét papucsban bent maradva kell hátulról megközelíteni. Amint a hullám tetején túljutva a lejtõn megindul a hajó, súlypont legalább az árbocgyökér fölé elõre, mindkét kéz kinyújt, a hajó a lee élen és rövid ívben kanyar vissza a hullámon felfele. A hullám teteje elérése elõtt súlypont a völgy oldalra, a hajó a luv élen, a vászon kéz intenzíven visszahúz és le a lejtõn.
Ha egy kis szerencsével három négy ilyen forduló összejött, akkor jól esett utána a vízben relaxálni, mert teljesen kifárasztott a próbálkozás.
Ha az ember már úgy érezte, hogy elég „profi” lett e mûfajban, akkor ugyanezt a zátony környékén másfél – két méteres hullámnál is gyakorolhatta.
Pár nap után mindketten az RRD WaveCult 85 literes hajójára váltottunk, ami a helyi viszonyokban, számunkra kedvezõbbnek tûnt.
A második héten egy délután a radikális RRD WaweTwinn 82 literes hajót vittem ki.
Roberto mondta, hogy ez egy kicsit macerás lesz. Szél volt elég, kifele menet ideges mozgásúnak és nagyon kicsinek tûnt, pedig csak 3 literrel volt kisebb mint az elõzõ. Sebaj ez még belefér a próbálkozásba.
A zátony környéki hullámokat céloztam meg. Egy jó hullámon visszafordulva mintha minden megváltozott volna. A hajó az igazi elemébe, a hullám lejtõjére került. A láb nyomására és döntésére azonnal reagált, beakasztott trapézkötéllel, sokkal kisebb erõvel, nagyon szûk ívekkel akár 6-8 fordulón keresztül is, a hullám lejtõjén lehetett „maradni”.
A dupla szkeg ellenére nehéz volt vele magasságot nyerni, sõt az volt az érzésem, hogy spin out-ra is hajlamosabb. Ez valóban egy nagy hullámokra kihegyezett hajó.
Nem láttam mást, aki használta volna.

A hely több kiváló lehetõségeket is kínált. Árapálytól függõen sokszor alakultak úgy a hullámok, hogy a part elõtt 2-300 méterrel az óceáni hullámok domináltak és két hullám között úgy 20-30 méteres szélességben a víz teljesen kisimult. Az így kialakult vízfelület hatos hetes, fél hátszélben kínálta a lehetõséget egyszerûbb, vagy akár a különféle trükkös manõverek sima vízen való gyakorlására.

A partról a szörfközpontig lévõ 200 méter körüli úttal, fõleg kifáradva meg kellett küzdeni. Az tûzõ nap, a bokáig süllyedõ mély homok és az erõs oldalszél, meggondolásra késztette az embert, váltson-e esetleg mondjuk 0,4m2 miatt vitorlát. A mezítlábasoknak a forró homok is közbejátszott. Szélárnyékban olyan forró lett, hogy még a helyiek is kapkodták a lábukat. Egy kis segítséget nyújtott, ha az utolsó 10-15 métert locsolták.

A szörfközpont kicsi, 25-30 fõs vendégkör kiszolgálása vannak felkészülve. Ennek, no meg az olaszos lazaságnak megfelelõen, csak annyi történik, hogy egy táblára felírják, ki milyen hajóval ment ki és ezzel be is fejezõdött az adminisztrálás.
Van még egy másik tábla, bal oldalán szerepel az ár- és az apály idõpontja, jobb oldalán pedig az aktuális szélerõsség, pl. 5-6 vagy 6-7 Bft, vagy csak Hard Wind.
Az említett lazaság miatt a szörfösök biztonságát elsõ sorban az egymásra figyelés jelentette.
Egy „kézi” mentési esemény után egy kisebb motoros gumicsónakot kezdtek foltozni és Paolo ígérte, hogy megbízható és mûködõ mentés valósul meg. (az eredményt nem vártuk ki)

10 napon keresztül 5-7-es szelünk volt, az utolsó két napra gyengült 4-esere.
A hely a homokos part és a nagy öböl miatt gyakorlatilag teljesen biztonságos, de a figyelmeztetéseket komolyan kell venni.
A szörfközpont elõtti partszakasznak vannak olyan részei, ahol nagyobb kövek vannak a víz alatt. Egy német fiatalember valahogy fejjel közelített meg egyet, a fejbõre felszakadt és varrás lett a vége.

Külön odafigyelést és egy kis gyakorlatot igényel, fõleg áradás idején kialakuló parti bukó hullámok kezelése.
Ezek méteresnél is nagyobbak lehetnek és veszélyesek. A partról nézve ki kell várni egy kedvezõ hullám mentes pillanatot és a szörfre felállva azonnal el kell indulni, vagy az árbocot a végénél fogva a hajót be kell tolni addig, ahol a hullám még nem bukik át.
Visszafele a hullám hátán szinte a partig lehet jönni de utána mindent gyorsan ki kell vinni a partra.
Nagyon veszélyes a hajó vagy a vászon elõtt a partra érni, mert ha egy hullám utolér, semmit nem lehet csinálni, az le fog nyomni a homokba.
Egy osztrák szörfösnek a hullám a vádlijához csapta a szörfjét, a következmény, fél öklömnyi véraláfutás.

A hely a kiteosoknak is kiváló lehetõséget kínál. Jó páran voltak õk is, de a part akkora és olyan széles, hogy zavartalanul elfértünk egymás mellett.
5Bft fölötti szélben véleményem szerint sem kezdõ kiteosoknak, sem kezdõ szörfösöknek, a már említett hullámok miatt, nem javasolt vízre menni.

Sao Miguel do Gostoso-nak egy fõutcája van, úgy 4-5 km, ez az óceánnal párhuzamos. A település végén az útnak is vége van. Turista, ide csak úgy véletlenül, ritkán kerül. Pihenni is viszonylag kevesen jönnek ide brazil nagyvárosokból, de újabban egy idõben jelen van az a 60-80 külföldi, akiket a hobbija hoz ide.
Ezen túl van egy kis olasz „kolónia” 4-5 házban laknak, de õk vagy fél évet töltenek itt, amint az egyiktõl megtudtam.
A helybéliek nagyon közvetlenek és kedvesek, sokuknál felfedezhetõ az indió eredet. Csak a fiatalabbaknál van esély arra, hogy angolul valamit meg lehessen beszélni. Több jel mutat viszont arra, hogy a kínálkozó új lehetõséggel megpróbálnak élni.
Étterem, a fõutca tenger felõli oldalán már több is van, sõt már a szakosodás is elindult.
Az olasz jelenlét már meghonosította a pizzát, van étterem ahol csak halat, ahol csak csirkét vagy ahol csak steaket lehet kapni.
A konyhákba mindenütt be lehet látni és szerintem még a hazai ANTSZ sem találna különösebb kifogást. Ezekbe csak a turisták járnak és itt vörösborban is jó a választék.

A fõutca másik oldalán is van már egy-két étterem, nagyon egyszerûen kialakítva. A halat nyersen kihozzák, megmutatják, ha megfelel csak bólintani kell és már készül is. Itt vörösbor nincs, csak helyi sör. De van még egy különbség: 30-40%-al olcsóbb mint az utca másik oldala.  Az árak elviselhetõek, vagy akár kedvezõek is, a drágább helyen a fõétel 8-12 Euró, az egyszerûbb helyen 5-6 Euró, vörösbor 8-10 Euró.

Annak érdekében, hogy a mobilitásunkat növeljük, bringát béreltünk. Az elsõ két napunk kicsit kalandos volt, mert pár dolgot a drót szamáron helyére kellett tenni, lapos lett a gumi, pár csavart meg kellett húzni, mindezt szerszámok és nyelvismeret hiányában. Találtunk egy „speciális” mûhelyt, a traktortól a rollerig mindenre szakosodott, ott sikerült a bringáinkat használhatóvá tenni.
A bringázásnak több elõnye volt. Gyorsabban és egyszerûbben jutottunk el a szállástól a szörfközpontig, valamint belekerültünk a település hétköznapi életébe. Megálltunk vizet venni, vagy éppen javíttatni, vagy csak nézelõdni.
Apropó víz, a nagy meleg miatt naponta minimum 4 liter folyadékot el kell fogyasztani!

Az emberek nagyon egyszerû házakban laknak. Azt nem tudom, hogy a hulladékgyûjtésen túl van-e valamilyen más kommunális szolgáltatás.
A Pousada dos Ponteiros szállásunk is egyszerû volt, de teljes mértékben megfelelt. Egy házban két apartman van, az ablakokban üveg nincs, csak lamellás zsalugáter, így szellõsebb. Ilyen házból 5 volt egy park szerû helyen elhelyezve, valamint még egy sorház, 5 lakrész tartozott hozzá.
Az elsõ nap reggelén kis majmokat fedeztünk fel a pálmafák tetején, de többször nem kerültek elõ, ill. pár másodpercre egy kis kolibri is feltûnt, de az csak egyszer mutatta magát.

Ahol nem locsolnak, ott majdhogynem minden kiég. Partközelben van viszont pár forróságot tûrõ vastag levelû növény amely nem szárad ki és bírja az 50°C feletti hõmérsékletet is.
A fõutca részben aszfaltos, részben kövezett, de a szárazságnak megfelelõen homokos és poros, járda nagyon kevés van.
Az emberek a fák árnyékában töltik szabadidejüket, kockáznak, kártyáznak, este pedig mindenütt megy a színes TV. Hogy valójában mibõl élnek, azt nem tudtuk senkivel sem megbeszélni. Azt láttuk, hogy több helyen hálót fonnak vagy javítanak, de kevés halászhajót láttunk kifutni. Ipar a környéken nincs, mezõgazdaság pedig csak öntözéssel mûvelhetõ.

Az utcakép is nagyon vegyes, egyfogatos ökrös vagy szamaras kordé, régi amerikai vagy viszonylag új európai furgon vagy teherautó, kombi személygépkocsi leszerelt hátsó ajtóval hatalmas hangfalakkal és még nagyobb hangerõvel, motorok, amelyen akár négyen is ülnek, kerékpárok, különféle terepjárók no meg a VW Buggik. Ezek itt is nagyon kedveltek fõleg a mély parti homok miatt. A közlekedés olyan rendezett káosznak tûnt, de mi a bringáinkkal jól éreztük magunkat benne.

Az utolsó két napban nagy sürgés – forgás alakult ki. Amint kiderült a NeilPryde felvonultatta a teljes 2010-es rig - kollekcióját és hozzá 15-20 J&P hajót, amelyeket gyakorlatilag tetszés szerint ki is lehetett próbálni.
Az ok: a következõ két hétben kereskedõknek szerveztetek prómóciós „kirándulást” akiknek lehetõséget biztosítottak a termékek tesztelésére.

A 12 nap gyorsan eltelt. Olyan helyre sikerült eljutnunk, amely még õrzi a maga eredetiségét, ahol a vacsora után a tulajdonos kézfogással búcsúzott el tõlünk és õszinte öröm látszott rajta hogy nála vacsoráztunk, ahol az utcán pár nap után ismerõsként integettünk egymásnak a helybéliekkel, ahol soha nem éreztük hogy valamit ránk akarnak sózni, ahol nem az alkudozásról szóltak a mindennapok, ahol számunkra minden biztonságosnak tûnt, ahol kemény szél fújt, ahol meleg a víz.

Röviden, ahol jó volt lenni.

Ferenczi Árpád

Fotók: Ferenczi Árpád, Lukács László, DrWind

http://drwind.com.br/